Széllel bélelt aprónép a veréb,

Téren rajul, száll és szökdös feléd.

Csipogása vidámító beszéd,

Bár barátom nem érted a felét.

Kíváncsian kémlel, hol az ebéd?

Pár morzsa a boldogsághoz elég!

Csitt-csatt
Csitt-csatt

A Húsom.

A nő Vérem így nevez.

Közben meg én itten a húsom tépéséről regélek.

Mit próbálok kitépni?

Egy darabkát a gyomromból, ami reggel már sokszor édeset kíván,

Egy darabkát a kezemből, ami a simogatásod után vágy,

Egy darabkát a lábamból, ami a sok sértés miatt szégyenlősen inogva áll,

Egy darabkát a fenekemből, ami a büszkeségtől és egyebektől dagadozik már,

Egy szálat a hajamból, ami peckesen, röviden, és sötétlőn a semmibe száll.

Egy darabkát a szememből, ami még mindig képes és egy bulldogos öngyújtóban is téged lát.

Egy pár elkószált szivárványszínekben pompázó cipőfűzöm egyik szála tán még nálad borosodva áll,

Vagy ki tudja már?

Számit ez egyáltalán?

Szivárványhártyám nedvességi foka azt mondja a szívemnek ez nagyon is fáj.

Reggelente nem hisztizel sziruposan édes reggelikért már,

Ébredésnél kezem hiába keres az ágyban a téged jelző takaró domborulat után,

Lábam láttán nem záporoznak ezernyi jégtűként sértéseid rám,

Fenekestül felfordult életemben a fenekemet se simogatod már,

A hajamon se kapunk hajba, hogy nem elég hosszú és amúgy is lenövő látvány,

Úgy gondoltam szívünket összefűzi, hogy a cipőfűzőnk egyező színű.

De talán mégsem ugyanolyan színű. Ez a történtek ismeretében igen csak valószínű.

Egy biztos a szívem tényleg ezerszínű, mert ver és az ütések nyoma szivárványszínű.

Ki szúr?
Hát Kis Úr!
Ki sokakkal igen csak kiszúr,
Azzal, hogy testébe piercinget szúr,
Mivel ez sokaknak szemet szúr.

Úgy éreztem szívem hideg,
Testem hát tűzre veled!
De ő a falánk tűznek nem engedett,
Füstölögtem is, mint a rettenet,
Hogyan történt?
Ma is meglep!
De azóta újra érzek.

Büszkeség és balítélet,
Inkább félek s nem remélek,
Szőlőt savanyítva élek.
Nem remélek? Sose félek?
Talán bizony nem is élek?
Se füle, se farka történet!
Inkább kérlek mégis bánts meg!

Érintésed gyönyörűség volt és béke,

De út közben én el lettem veszve,

S a mesénknek nem lett Happy Endje.

A legfinomabb porcukros almás pite illata,

Szuper vajas, vastag tésztájú szülinapi torta újrahasznosítva, Ala anya,

Méreckedés, hogy mikor növök már nálad nagyobbra,

Aprócska ajtókerettől apa kopasz fején púpok garmadája,

Maxi kutya lelkes nedves orra,

Egész család vödrökkel a cseresznyefán lógva,

Kérdezi, hogy be vagyunk e szívva,

Bizony ő volt a felvilágosultság élő szobra,

Hogy is lehetett ő abba a kispesti kis testbe bezárva?

Kék köves úton suhant el a messze távolba.

Pótnagymama volt ő s egy boldog gyerekkor záloga.

A vonatról leszállók szemének csillanása, mikor megpillantják azt, aki a peronon csak rájuk vár,

Fuvallat, ami összeborzolja a hajamat,

Szökkenés a levegőbe,

Vakmerő elrugaszkodás a dombtetőről,

Ősz néni haján átsütő nyári napsugár,

Egy varjú károgása,

A suttyomban egyre közelebb szökdelő kis veréb morzsáért sóvárgó tekintete,

Egy pocsolyában gázoló pöttöm földlakó vidám sikoltozása,

A kutya arcán elterülő extázis vakarózás közben,

Huncut mosoly a kisfiú arcán, ami azt kiáltja „anya úgysem érsz utol, akkor se..”

És a mosoly, ami mindettől bennem fakad,

Mindez csak egy pillanat.

A könny és a mosoly is fakad.

Vajon e kettősség miből fakad?

Közösség inkább a kiből fakad.

Benne megleled saját magad.

Ugyan ki simogasson, ha nem a szél?

Kinek keze mindenkihez elér

S szűk marokkal sose mér

 Egy érintésétől minden múlt emlék új életre kél..

Egyszer volt, vagy tán nem is volt? Hogy a mese kerek legyen, így a kerek erdő közepén szárba szökkent egy tavaszon egy kis cserje. Mondhatni egy cserfes cserje. Vidám volt a természete. Bolondozott az esővel, napfürdőzött reggel, hold fürdőzött éjjel, kacarászott minden arra járóval s kelővel.

Tellt s múlt az idő, ahogy az már a mesékben szokás, s mire nyár lett a nyárfánkból sudár teremtés lett, feje tetejére még dúsan burjánzó lombkoronát is növesztett. Fel is figyelt rá egy arra kószáló szellő. Fel alá cikázott rajta, s ámulatba ejtette a vadsága egy-kettő. Sokat játszottak ők, sikolyaiktól és nevetésüktől hangos volt az erdő. A fiatal fában buzgott az erő, úgy érezte ennél az életében sose jöhet már ennél boldogabb idő. Úgy érezte a világon nincs szebb fa, mint ő.

Ám ahogy beköszöntött az ősz, ez az arcátlan forma, aki be nem tér, csak minden versben beköszön..Na, szóval ősz lett, na! A szél egyre többet suttogott a kis fának más erdőkről, amelyekben korábban járt. Mesélt ifjú nyírfákról, szomorúfűz fákról, és fenséges platánokról. A fácska elámult a történetektől és úgy itta a szél szavait, mint a kiszáradt föld a záport. Azt suttogta a szellő, bár a kis nyárfa törzse is olyan sima lehetne, mint a platáné és bár a lombja olyan fenséges zuhatagként omlana alá, mint a fűzfáé.  A nyárfa szerette a szelet, hát próbált a kedvében járni és hasonlóvá válni a platánhoz és a fűzhöz, de valahogy sehogy sem sikerült. Mert ugye a mondás is tisztázza, hogy kutyából nem lesz szalonna, hát történetünkben sem lesz nyárfából nyírfa.

Végül eljött a tél, de most leszögezem ez azért mégsem egy fairy tail. A szél egyre vadabbul és metszőbben fújt, elégedetlenségében tépdeste a fácska elkeseredésben meggyengült leveleit és egyre többször emlegette fel a messzi tájak fáit, melyeket úgy csodált, de útra mégsem kelt, hogy újra a közelükbe férkőzzön. A fácska képe egyre sivárabbá vált, de sok erdei állat és a környező fák csoportja mindig mellette állt, s így a kis fának részévé a magány sohasem vált. Egy napon végül, mint derült égből villámcsapás a fácska már nem bírta tovább, útjára engedte a szelet hát. Nagy fagyok jöttek ezután s a fácska úgy érezte meghasad bele, de fiatal volt még, s teste erővel tele.

S mire újra tavasz lett, mert hát mit tegyünk ez az évszakok rendje a nyárfából felnőtt lett, kócosabb, de boldogabb, mint valaha előtte. 

Kezdetben az volt a talány,
Hol is van a hiány.
Kellett ide az élet,
Hogy betöltse a teret.
Megosztottuk hát a vizet,
Mert, ami hőség manapság van az rettenet.
Volt itt lekókadás és kiszáradás,
De végül, mint derült égből villám csapás,
Kinyílt egy kis virág,
S vele együtt egy egész új világ..

A busz csak ráz, rángat jobbra balra,
Ajtó nyílik és csapódik, csapó egy és kettő..
Fénycsíkok ugrálnak fejest az éjszakába,
Az orromban a kipufogó füstje az úr.

Aztán egy pillanat alatt minden a feje tetejére áll,
Úgy érzem nem is a buszon ülök már.

Egy pékségben állok én,
Tésztát gyúró pékek gyűrűjében,
A hőség és bőség zavarában,
Ahol a frissen sült tészta illat árja csak rám vár.

Eszem vesztem tán?
Na ugyan már!
Csak egy zacskó zsemle csavarta el a fejem ám.

Kis fadarab vacog a sarokban,
Teste csurom egy víz.

Ég-e ő még valaha?
Melege simogat-e még arcokat?
Vad táncra kél-e még?
Szárnyára kapja-e még a lég?
Hogy a határ legyen a csillagos ég..

Most csak fojtó füstre futja épp.
Gyászos egy kép.
Ablak hiába nyílna még.

Nyáron havazik?

Vagy csak bio vatta cukor gyártódik?

Ha igen, abból gyerek tutira nem falatozik,

Viszont sok ember garantáltan bekönnyezik.

Reggeli fagyos kéz kapaszkodik,

Egyszerre egy véletlen érintés érkezik.

Idős kéz érint és mosolyog,

„hogy magácskának milyen hideg a keze”,

Nekem meg mindebbe a szívem szakad bele.

Mosolyt fakaszt de végül a száj mégis sírásra áll,
Az élet utat tör magának, de a halál még mindig itt kószál,
A tél tetemei még szanaszét hevernek.
Hátha az ár majd elmossa és a tátogó sebeket is összehúzza.

A tél a halál,
A tavasz mindenfelé elkószál,
A nyár kaszál,
Az ősz igazságra talál.

A tél végének közeledtével,amikor a jég fagyos szorítása kicsit felenged,
A fák ágainak hegyén apró könnycseppek jelennek meg.
Bennük tükröződik mindaz a fájdalom,amit a téli fagy kristály börtönébe zárt.
De idővel, a jótékony nap simogató sugaraival felszárítja e cseppeket,
S mosolyával virágba borítja a fák télben meggyötört testét, s lelkét.

Ó, a torkon lecsorgó forró kakó,
És a melegséget sugárzó kandalló,
Testemnek, s lelkemnek mindíg simogató.
Így még a téli hideg is kibírható,
Csak legyen otthon mindig egy kis kakó.

Na, de mocorog itt benn még egy kis lurkó,
Kinek a hócsata, s a szánkózás való,
S a tél sosem riasztó, de csalogató.
Tehát rajta, és kalandra fel kis manó!
Hisz neked sosem árthat semmi zimankó!

Ha nincs ló, ló a szamár is.

A szikla repedéseibe szivárogjon be a víz,

S a jótékony fagy törje darabokra mindazt,

Amit a felfuvalkodottság, s a naivitás öröknek remélt.