A Húsom.

A nő Vérem így nevez.

Közben meg én itten a húsom tépéséről regélek.

Mit próbálok kitépni?

Egy darabkát a gyomromból, ami reggel már sokszor édeset kíván,

Egy darabkát a kezemből, ami a simogatásod után vágy,

Egy darabkát a lábamból, ami a sok sértés miatt szégyenlősen inogva áll,

Egy darabkát a fenekemből, ami a büszkeségtől és egyebektől dagadozik már,

Egy szálat a hajamból, ami peckesen, röviden, és sötétlőn a semmibe száll.

Egy darabkát a szememből, ami még mindig képes és egy bulldogos öngyújtóban is téged lát.

Egy pár elkószált szivárványszínekben pompázó cipőfűzöm egyik szála tán még nálad borosodva áll,

Vagy ki tudja már?

Számit ez egyáltalán?

Szivárványhártyám nedvességi foka azt mondja a szívemnek ez nagyon is fáj.

Reggelente nem hisztizel sziruposan édes reggelikért már,

Ébredésnél kezem hiába keres az ágyban a téged jelző takaró domborulat után,

Lábam láttán nem záporoznak ezernyi jégtűként sértéseid rám,

Fenekestül felfordult életemben a fenekemet se simogatod már,

A hajamon se kapunk hajba, hogy nem elég hosszú és amúgy is lenövő látvány,

Úgy gondoltam szívünket összefűzi, hogy a cipőfűzőnk egyező színű.

De talán mégsem ugyanolyan színű. Ez a történtek ismeretében igen csak valószínű.

Egy biztos a szívem tényleg ezerszínű, mert ver és az ütések nyoma szivárványszínű.