Egyszer volt, vagy tán nem is volt? Hogy a mese kerek legyen, így a kerek erdő közepén szárba szökkent egy tavaszon egy kis cserje. Mondhatni egy cserfes cserje. Vidám volt a természete. Bolondozott az esővel, napfürdőzött reggel, hold fürdőzött éjjel, kacarászott minden arra járóval s kelővel.

Tellt s múlt az idő, ahogy az már a mesékben szokás, s mire nyár lett a nyárfánkból sudár teremtés lett, feje tetejére még dúsan burjánzó lombkoronát is növesztett. Fel is figyelt rá egy arra kószáló szellő. Fel alá cikázott rajta, s ámulatba ejtette a vadsága egy-kettő. Sokat játszottak ők, sikolyaiktól és nevetésüktől hangos volt az erdő. A fiatal fában buzgott az erő, úgy érezte ennél az életében sose jöhet már ennél boldogabb idő. Úgy érezte a világon nincs szebb fa, mint ő.

Ám ahogy beköszöntött az ősz, ez az arcátlan forma, aki be nem tér, csak minden versben beköszön..Na, szóval ősz lett, na! A szél egyre többet suttogott a kis fának más erdőkről, amelyekben korábban járt. Mesélt ifjú nyírfákról, szomorúfűz fákról, és fenséges platánokról. A fácska elámult a történetektől és úgy itta a szél szavait, mint a kiszáradt föld a záport. Azt suttogta a szellő, bár a kis nyárfa törzse is olyan sima lehetne, mint a platáné és bár a lombja olyan fenséges zuhatagként omlana alá, mint a fűzfáé.  A nyárfa szerette a szelet, hát próbált a kedvében járni és hasonlóvá válni a platánhoz és a fűzhöz, de valahogy sehogy sem sikerült. Mert ugye a mondás is tisztázza, hogy kutyából nem lesz szalonna, hát történetünkben sem lesz nyárfából nyírfa.

Végül eljött a tél, de most leszögezem ez azért mégsem egy fairy tail. A szél egyre vadabbul és metszőbben fújt, elégedetlenségében tépdeste a fácska elkeseredésben meggyengült leveleit és egyre többször emlegette fel a messzi tájak fáit, melyeket úgy csodált, de útra mégsem kelt, hogy újra a közelükbe férkőzzön. A fácska képe egyre sivárabbá vált, de sok erdei állat és a környező fák csoportja mindig mellette állt, s így a kis fának részévé a magány sohasem vált. Egy napon végül, mint derült égből villámcsapás a fácska már nem bírta tovább, útjára engedte a szelet hát. Nagy fagyok jöttek ezután s a fácska úgy érezte meghasad bele, de fiatal volt még, s teste erővel tele.

S mire újra tavasz lett, mert hát mit tegyünk ez az évszakok rendje a nyárfából felnőtt lett, kócosabb, de boldogabb, mint valaha előtte.