Nyitni kék, nyitni kék,

Ám félő, hogy akkor minden egyszerre rám-szakadék..

"Ha köd lepi be a tájat, ha zord komor a nagy ég,
A tél hogyha bánt, miért a bánat, mert jő tavasz még.

Ha bú üli meg a lelked, ha bent sajog és fáj,
Miért félsz, peregnek a percek, majd elsuhan a felleg, és víg öröm vár.

A tél vihara ha támad, hidd el korai a bánat, mert jő tavasz még.
Ha félsz, elmegy, elszáll a felleg, és víg öröm vár."
 

Ma este mikor hazafelé baktattam a hópelyhek erdejében eszembe jutott egy emlék. Egy a maihoz hasonlatos estén, vonaton utaztam, és nem messze tőlem ült egy idős néni. Ahogy ránéztem valahogy rögtön megmelengette a szívemet, ahogy ma este az össze vissza cikázó hópelyhek is. A néninek gyönyörű hófehér haja és pirospozsgás arca volt, és csupa kötött, puha, könnyű dologba volt burkolózva az évszak hidege ellen. Mégis az a benyomásom támadt, hogy a tél fagyos arcától nincs félnivalója, hiszen ő maga is egy a téllel, s benne ölt testet annak kedves, jóindulatú arca, mely mosolyt csal mindenki arcára, aki figyelmével megajándékozza. S, ha egyszer teljesen egyé válik majd a téllel, és minden emberi vonását levetkőzi, úgy fog bele simulni, mint a friss hótakaróba a rá hulló hópelyhek.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kispatak, mely vidáman csörgedezett keresztül kasul egy kies vidéken. Ez volt az otthona, s mint ilyet szerette. Voltak benne meredek kaptatók, és pezsdítő lejtők egyaránt, ezért élete derűsen telt. Ám egyszer ismeretlen részeken kalandozott s ekkor összeakadt egy másik patakkal. Ez a patak más volt, mint ő, kevésbé haladt kacskaringósan, és ritkábban csordult túl, és áradt rá a partjaira, viszont gyönyörű színekben pompázott, és méltóságteljesen vonult végig az őt övező táj mellett. Minden arra járó szívét öröm töltötte el, ha csak rá nézett. Mindkét patak örömét lelte a találkozásban, s a későbbiekben egyre többször kereszteződtek útjaik, s az ilyen találkozások után a kis patak mindig vidámabban, s nagyobb bátorsággal hódított meg új tájakat, mint azelőtt bármikor, és boldogságában többször frissítette fel vízével a partjait. A színpompás patak, pedig csak egyre szebbé, és csillogóbbá vált, s megduzzadt örömében. Nem sokkal később, a két patak ideje túlnyomó részében már együtt suhant, közös erővel olyan tájakra is el tudtak jutni, melyekről azelőtt csak álmodtak. Egy folyó erejét érezték magukban. Ám néha útjuk nehéz volt, némelykor egy-egy szikla állta útjukat, másutt egy nagyobb emelkedő. De a víz erős, így idővel utat vájtak a sziklába, és többszöri nekifutás után a csúcsokat is meghódítottak. Ám egyszer egy nagyon száraz időszak köszöntött rájuk, félő volt, hogy ki is száradhatnak, és ebben az időben a színpompás patak sokszor szólt rá a kis patakra, hogy az ne áradjon olyan gyakran túl, és ne írjon mókából kacskaringókat, hiszen az hiábavaló és erejük fogytán van. Ezért ezután a kis patak nyugodtabban próbált folyni, de néha így is felül kerekedett benne a természete, és vaddá vált. Eközben a színpompás patak sokszor örvénylett magában a kis patak viselkedése miatt, s nagyobb örömét lelte már a külön útjaiban. S egy napon elmondta a kis pataknak, hogy nem vágyik már vele több közös útra. A kis patak ettől nagyon elbúsult, s visszahúzódott eredésnek földjére, egy kis barlangba. Forrása azonban bő vizű volt, és időről időre kilökte a felszínre, ahol sok más erecske is csörgedezett vidáman. Némelyek hozzá hasonlóan kuszán, mások mérsékeltebben, de vidámságuk a kis patakra is óhatatlanul átragadt, és újra kedve támadt más földeket átszelni, megpermetezni a partmentén növekvő virágokat, és játszadozni a némelykor vízbe pottyanó levelekkel. S lassanként ráeszmélt saját erejére, melyet azelőtt remélni sem mert, míg meg nem tapasztalta, milyen folyóként száguldani előre.

Egy vélhetőleg pozitív személetű ember egyszer azt mondta: "ha valahol becsukódik egy ajtó, máshol kinyílik egy ablak. Bár manapság úgy érzem ez már egy eléggé elnyűtt, és túlhasznált szólam, mégis a jelenlegi élethelyzetemre igencsak passzol. Tehát ez a blog volna, az én lassan remélhetőleg kinyíló ablakom, ami jelenleg még csak egy aprócska rés, de remélem tágulni fog, és a keretei is egyre épülnek, szépülnek majd. Szeretnék majd néhány olyan dolgot megmutatni itt, amik hatással voltak rám, és olyanokat is amik ezek nyomán keletkeztek, keletkeznek, és keletkezni fognak. Remélhetőleg ez lesz majd az én játszóterem, ahol egy idő után nyüzsgő, színes, -szagosságot nem ígérhetek- élet lesz. És aki ide téved remélhetőleg picit maga is felpezsdül, ahogy én szoktam, ha egy gyerekekktől hangos játszótér mellett haladok el.