Ma este mikor hazafelé baktattam a hópelyhek erdejében eszembe jutott egy emlék. Egy a maihoz hasonlatos estén, vonaton utaztam, és nem messze tőlem ült egy idős néni. Ahogy ránéztem valahogy rögtön megmelengette a szívemet, ahogy ma este az össze vissza cikázó hópelyhek is. A néninek gyönyörű hófehér haja és pirospozsgás arca volt, és csupa kötött, puha, könnyű dologba volt burkolózva az évszak hidege ellen. Mégis az a benyomásom támadt, hogy a tél fagyos arcától nincs félnivalója, hiszen ő maga is egy a téllel, s benne ölt testet annak kedves, jóindulatú arca, mely mosolyt csal mindenki arcára, aki figyelmével megajándékozza. S, ha egyszer teljesen egyé válik majd a téllel, és minden emberi vonását levetkőzi, úgy fog bele simulni, mint a friss hótakaróba a rá hulló hópelyhek.